Lajtos Nóra: Gizi néni

szeretetcsepp

 

Gizi néninek bajsza volt. A levest

a nyakába kanalazta szegény,

a daragaluska akadozott a torkán.

Csengettem a nővérhívón,

etessék meg. Megetették.

A mama, így hívták az ápolók,

pelenkás volt, a szomszédja,

Zsuzsa mama is, akinek nem volt

haja, gyengeség pihédzett

a tarkóján. Babaarca volt, nem nagyon

felejthető. Lecsöpögött az infúziója,

aztán felültették őt is az ebédeléshez.

A kanalat két kezébe fogta.

Ekkor szólított meg, hogy az enyém

még soká fog lecsöpögni.

Mondtam nekik, hogy nekem

halaszthatatlan ügyem van,

vár otthon a gyerek – aztán rájöttem,

lehet, hogy őket nem várja otthon senki.

A húslevesnek halálíze volt: sótlan és

dermedt zsírkarikák meredtek rám,

mint Zsuzsa néni gyöngyszemei és

Gizi néni bajszán is megcsillant egy

csepp szeretet.

 

 

 

sokkolás

 

Gizi nénit sokkolták. a bal oldalán állt

az anesztes stáb, ahol is már folyt bele

az izomlazító infúzió, majd a gumiabroncsos

elektródákkal teleaggatott fejpánt is előkerült.

azt mondták neki, üljön fel egy pillanatra,

s ő nézte a monitort, de nem értette a látványt.

majd nyújtsa ki a nyelvét, egy műanyag

lapátot tettek a nyelvére, hogy a kezelés során

össze ne harapja magát. az elektromos kisülés

megtörtént, nagyot huppant a feje a nyikorgó ágyon,

de már a szobájában eszmélt, és nem tudta megmondani

a szobatársai nevét. ötperces amnézia. majd kedden és

csütörtökön folytköv.

 

eltévedés

 

Gizi néni, mit tetszik itt csinálni?

ez nem a Gizi néni ágya, ez itt a hírhedt 6-os,

tessék szépen felhúzni a papucsot, így ni!

s most megkeressük a húgyszagos 3-ast,

már meg is érkeztünk, tessék lefeküdni,

a húgyszag a torkunkon akad, branült

kötök be Gizi néninek, majd odaszíjazzuk

az ágyhoz, csuklópántot kapnak az álmai,

én még ott maradok, ha kell, orrot vakarni,

mert ebben a kikötözésben a legveszedelmesebb,

az orrviszketés.

 

kötés

 

Gizi néni a kötőtűjébe kapaszkodott:

leejtett egy szemet, majd két sima, két fordított

következett. a szép, lyukacsos mintába

belekötötte életét: a két eltemetett gyermekét,

a férjét. garbót kötött múltja fázós nyakára,

s közben dalra fakadt – de tőled violám

csak a halál old el – s olyan holdfehér volt az arca,

mint a kötényébe felfogott fonalgombolyag…

puha volt a hajnal, minden nap megvirradt

benne a szomorúság. egy sima, két fordított:

garázsmenetben gyúltak, majd hunytak ki a csillagok –

 

 

hazavárás

 

Gizi néni húsz éve várja haza az urát

olyankor kiporszívózza a nagy barna foteljét

melynek karfájába csillagot égetett

a remény, hogy egyszer még hazatér,

s az ebédnél megszámolják mind a

tizenkét harangszót, kőmívesek jajait,

de a jóebédhezszólanóta sem olyan már

mint egykor, mikor ketten nyúltak a

sótartóért és hitték. mindig azt hitték,

a másik megy hamarabb el. mindig a másikban

hittek, sohasem önmagukban, és most itt

ül Gizi néni, lábán bélelt papucs van, majd

csizmát húz, hogy elseperje az utat, majd felmossa a követ,

hiszen az ura bármelyik percben, bármelyik délben hazajöhet.

 

 

varratok

 

Gizi néni átvirrasztott éjszakáiba

csillagmintákat nyom a telihold.

fénylik szemében az elvesztett anyaság,

miközben odaát ragadt fiaira gondol:

kacskaringós életükre, egy ottfelejtett

hokedlire, melybe gyönge lábgyökeret

eresztett a kétségbeesés, a tizedikről

egy salto mortale, és ismét összeérnek

a hajnalok s az alkonyatok, az alany és a tárgy –

míg a másik gyermeket összecsókolgatta, majd

az ágyhoz láncolta a rák, kinek sugaras volt a tekintete,

glóriás varratok a meztelenre vedlett fejen, melyen

ma törpemargaréta virágzik a fájó föld felett

s hullócsillag-könny az emlékezet

 

 

temetői virágai

 

mint az esti imáknak, szárnyai nőnek

Gizi néni temetői virágainak, amiket

a csuklós buszon ülve szorongat

két kezébe gyűrve a selyempapírba

csomagolt csokrot: hófehér szegfűk

repülnek szét, fejüket az égnek emelve,

szállnak, csak szállnak a sír felett.

Gizi néni közben megkapirgálja

körben a sírhelyet, magában mormolja

az üdvözlégymáriát, majd a hiszekegyet,

a szálldogáló szegfűfejek az ölébe hullva

egy kicsit megpihennek, s mint Bóbita

hajnali ködfalú vára, olyan a szíve,

ki a temetőkapuban még egyszer visszanéz

az angyalgondozta családja sírhantjára.