Mindenhez közelebb

Ma reggel hat óra
harminckét perckor
halálosan komoly
szárnysuhogással-suhogtatással
egy kisebbfajta
bagoly

repült át a kerten
föntről lefelé az
őszibarackfa
ágára, úgy helyezkedve,
mintha már mindig is
ottmaradna,

örökre végig,
úgy helyezte el magát azon
a helyen,
oldalvást, mégis
vadul szembe-
fordulva velem,

körbetekerte a fejét,
olyan volt, mintha
engem nézne,
mozdul, nagy, szaga van,
hangos, veszélyes, ennivaló,
miféle,

és azonnal egy másik
fekete madár is mellé
csapódott, mintha
üldözné őt,
vagy követné csak, mert az volna
így a minta,

mindez úgy három méterre
tőlem, könnyű
volna lemérni,
három vagy négy,
lemértem,
az ilyet valami biztos méri,

a fekete aztán azonnal
átbillent egy
másik ágra,
egy közelebbire,
úgy, mint aki nem
akarja magára

hagyni magát,
és én nem tudtam dönteni,
melyiket nézzem,
ezt is kicsit,
a másikat is,
vagy az egészet egészen,

elkap, elfog a kép,
mozgás, mozgatás,
mint halat a háló,
a bagoly vagy miféle
a füléből felfelé
kiálló

hegyes tollakkal,
meg az a fekete,
nagytestű madár, a-
hogy átlibben arra a mindenhez
közelebb
levő ágra,

de ez már volt,
ág, ég,
és nincs túl nagy kedvem verset irkálni
a természetről,
politika, szerelem, satöbbi, Petőfi
vagy akárki,

ez a barackfának vágódó
bagoly, és ott
az a másik
madár, ahogy,
figyeld csak,
átzúdul a közelebbi ágig,

a mozdulataik elemien
felvigyáznak
a rendre,
megfelelő,
senki azoknál hívebben
meg nem felelne,

természet, nem az,
mi más,
vágyakozás, igézet, végzet,
s már lendülnek is az égbe,
néhány pillanat volt, felejtsd el
egyben az egészet.