Molnár Gábor versei

Csillagtalanul

 

sorsom csillagtalan,

nem kordázzák lelkemet az éjbe dobált fények,

s bár húsba roskadt lényemen bút,

börtönt térdepelnek rémek,

a vérbajos végzetet kiköpöm,

hozzám az Angyal jár vendégnek...

 

… és Te,

a fülledt kispolgári ólba,

hol dagonyánk durva doha leng

az érzékennyé tágult orrba,

s lelkünk Atlaszként roskadja sóvárgásaink,

mely mint gyűrűző üresség taszíthat a porba

 

a pokol csábos paradicsomában szavam van,

szívem s más nincsen,

gyomromban koroghat az állat,

zord szemem szikráival ítélhet a minden,

ám ha lármázik az ördög,

gyúl bennem az Isten

 

szó és szív

mind széped elé hajtva,

hol hüppögő hitványak cukros könnye

a szentet is bolonddá itatja,

de a szó és szív, mely kardom s angyalom,

kibomló lótuszod őrzi és áthatja

 

aki csillagtalanul vándorol,

nehezen lel a léptéhez léptet,

nem üldözi azt, mint hőst a bukás,

az éji boltozatra karcolt végzet,

hát ereszd el bősz fátumodat,

s lépd velem a Létet

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Törődött egész

 

elhullámzanak törtjeink,

zátonyszón törés,

míg gonosz a dagály,

nincs hová menekülni rés

 

és álmot áld az angyal,

bolondok báljában a fény,

szívembe súg bölcsen,

mint tavaszló remény

 

a köztes létben mellém

örök anyám lépett,

sárbábok közt intőn,

ajka igét végzett:

 

„mindig a legkisebb ajtón menj át”

hallom a hangtalant,

s virággal ébredtem,

szirmok közt alant

 

 

 

 

 

 

 

Térő szív

 

heves húsként ténfereg a mély,

angyaltalan zajjal zörget,

kihalt szókat élni görget,

s mégis oly sekély,

hű hitét a rém akarja,

arany bálvány árny takarja,

öles kéjjel dédelgeti éj

 

ha világolni létre tör,

palástja Mária-irgalom,

nem pediglen holt halom,

kit kétlő én gyötör,

mert lelkét az égiség áthatja,

örök hűs forrása itatja,

s bamba báb burkából kitör

 

lehetsz romlón omló szolgája a végnek,

mivé mammon mámor lökhet,

ám Krisztus-csomót köthet,

gyenge ujjak görcse az Égnek,

hogy imádatod mindünk kapja,

térő szívet megölel az apja,

csillagnyian fáklyafényként égnek

 

 

 

 

 

 

 

 

Ergastulum, Ég

 

kétségbe borult bennünk az Ég,

álom kört kallódva

borús,

gondok közt vágyódva

háborús,

kerékbe törte lelkünk a vég

 

sorsunkat bicegteti sátán,

szétterpedt rajtunk

az én,

ím’ sorvadtan hajtunk

azér’,

hogy szívünkön járkáljon sántán

 

csontra tapadva húsan,

betegen, búsan,

ördög őrizetben,

az igazra rándulva rezzen

a tékozló,

kit nem húzott hőn hite,

mint igáját a ló

 

(jobb úgy, ha rímtelen,

aszimmetrikusan?

lelkem, ha lomha is,

nem jobb, de lomtalan)

 

és szolgaként reá leltem,

a szerető erőre, angyalra,

a nem tudom micsodára,

elpiszkosodott zsebemben,

Istenre a koszban,

egy maroknyi csodára

 

elég,

persze, hogy elég,

elég minden a Napban,

hoztam az egészet,

s maradt egy kiflivég,

állok a szabadban

 

kiderül bennünk az Ég,

az álmokon túlra láttató

derűs,

dús lombremény

hűs,

fénykeresztünk ég