Nagy Terka versei

 

Időtlen

Sárgán suhantunk 
a felforrósodott
kockaházak alatt,
és az út is sárga volt,
és a zebránál
a hátizsákos fiú,
és egy szétolvadt fagyit
szorongató
kislányt rángató anya.

Mindenki sárga volt,
mert már
visszafordíthatatlanul 
megtelepedett mindenen
a július,
amikor a bizakodók még 
új napszemüveget vesznek,
a pesszimisták pedig
javítgatják a régit,
hogy hátha kihúzná még 
egy hónapig,
és az éjszakák
nem hűvösebbek már,
csak sötétebbek, mint a nappalok.

És a parfümszag
megreked a zugokban,
mint amikor
a naptej már összefüggő
réteget von a tó tükrére,
és már nem nyikorog
a nyaraló kapuja.

Minden megadja magát
és lebeg az aszfalt felett,
mint egy nagy pocsolya.

Minden idők nyara időtlen…

Ültem egy autóban,
rám olvadt a fagyim,
rángattam a lányom,
néztem a hátizsákos fiút...

Ellepett minket a pocsolya,

minden idők nyara.
 

 

Közben történt

Nem volt hosszú az egész
Egy mondat:
„Nem megy tovább együtt”

Míg ezt kimondtad, egy tej szavatossága 
lejárt a hűtőben.
Egy busz ajtaja odacsípte egy férfi táskáját
a Tihamér utcában.
Egy nő harisnyát választott végre,
kettő közül a pirosat.
A hídon átkelő sokaságból egy kalapot 
elragadott a szél.
Egy bárány megellett.
A reggeli kávéfolt felszáradt,
nyoma a konyhakövön egy furcsa arc.
Egy párkányra rakott torta kihűlt.
A kerti tűzhelyen lángra kapott egy 
egy ív újságpapír,
közben egy pernye miatt, 
a közeli nyugágy vászna kiég.

Belül:
arra gondolok,
hogy a tej, a bárány, és a vászon is én vagyok.

Kívül: csak rándul egyet a szám.
 

 

Ablakok

Aludni azért visszajövünk még,
lehet, hogy nem egyszerre,
hanem külön-külön.
S ha együtt is leszünk,
bennünk minden szoba másfelé 
nyit majd ablakot…

Az én vidékem ilyenkor már sötét,
és nehéz sárszagú este borítja,
mintha nem is a csont volna
a váza itt mindennek,
hanem agyag vagy termékeny iszap,
és úgy hordott volna ide mindent 
valami lassú folyású folyó,
aminek ma medrét sem találni sehol,
csak a vízre szálló vándormadarak 
fiai ereszkednek lejjebb ösztönből,
hogy emlékeztessenek…

Az apák párnájának mező szaga van,
zoknijukban galaj és szalmatörek
néha úgy látszik vállukon elbírják
az erdőt és a szántóföldeket.

Várnak egy esőt a vetésre,
kémlelik makacsul az eget, 
míg hosszan elnyúló árnyukat a földön
maga alá gyűri a szürkület.

Az anyákon nem fog az idő,
csak a fény és a nyári meleg.
Van bennük valami titkos erő,
ami köréjük gyűjti a színeket.

Mint elvágyódó lányaikat
szemükkel a peremig kísérik a napot,

aztán indulnak aludni
külön-külön,

magukra nyitnak egy ablakot…