Németh István Péter: A Zalai szonettek-ből
Németh István Péter: A Zalai szonettek-ből
1.
Vitéz Mihály hévizi Hébe-álma 1797 telén.
Utazom. Szappanbuborék
Lebeg kékellőn velem: homoru ég,
S körül kökényvirágtól tsupa hab
Minden domb a hegyek alatt.
A tó partján bársony-törülköződ
Terited le, amely már-már fűzöld,
Balatoni kagylótskák ezüstje pedig
Rajta tíz meg tíz körmeid.
Hosszu hajad vízbe ér akárha
Fűznek lombja, nem tsak az árnya.
A te melled nimfarózsaszirom-szín,
Látja ibolya, kankalin, korom kökörtsin
Míg barna bimbaja újra nem pattan –
Hogy éljek-haljak-éljek a karjaidban!
2.
Lesencei képeslap
Reggeli ragyogásba szalad
az autóbusz, az októberi
Napot is megkettőzve veri
utánunk a víztükör, mialatt
szemközt a hegy tetején akárha
kőbányák sebe fölé csúszott kötés
volna a fínom fehér pára.
Akácok aranypénzként szórják levelük, és
vakít egy pince széles homloka
hozzáhajol, nem sír már, hogy oda
utolsó levele is, mézét jókor
adta még a fügebokor,
míg nem lobban égő színeivel a nyárfa,
mint mindenszenteki gyertyák legsárgább lángja.
3.
Keszthely ritkuló ligetén át…
Borzongat balatoni víz s hegyek kék
hűvösse, hiába lángol előttük a jegenyék
okker-lombja, nélküled vágok Keszthely
ritkuló ligetén át, kísér, nem ereszt el
a költők száradott fájának mezítelen
törzsén megannyi bevésett monogram
s szív, hazáig jön valamennyi velem,
ki mint fagyba-nyüvekbe belé sose roppan,
századig tart? örökétig? az övé volt pillanat.
Még csak néhány hete volt, hogy ha
nevettünk, a bokádon is megcsókolhattalak,
de már az avar szisszen a lábam alatt
s a szerelem akárha sünike összekuporodva
most messzibbre gurul lombkupacokba.
4.
Ugyanaz
A keszthelyi ligettől alkonyat
kanyargott feléd velem vonat
minap, s ma este sem hallok mást,
mint azt az együgyü kattogást,
ahogy a kilátó alatt partra vont stégek
és túlonnan kékellő fonyódi kúpok felett
akárha messzi fárosz-ritmusra képed
föl-fölvillan még nekem, majd lassan ellebeg.
Szinte sóhajtott minden barlang-üreg.
Láttam a györöki mólót nélküled.
A le nem aratott nád zizegve
metronom-monoton hullámolt egyre.
S belependült a böjti szelekbe
a lesencei bádog-feszület.
5.
Ed è subito sera…
Az este ma oly hamar ereszkedett le
akárha a varjúraj a keszthelyi ligetre.
Ahogy először nyílt a busz ajtaja, fanyar
illat tódult be csupán: füst volt, s avar
volt, hogy Vonyarcig belélegezzem,
mit üzen a tél ilyen váratlan nyersen?
De a túlpart fényei, hisz a lég enyhe még,
régi nyarakat hoznak egyre közelébb;
róttam a verset ott, nagy kékségben fürödtem
fürdök dérütötten azóta is időtlen,
amíg Györöknél így firkálhatom,
hogy tovább Te lássad a Balaton
fölött a Szent György-hegy szép
ívű koromszín sziluettjét.
6.
Zrínyi-érem
„Vígan buríttatom...”
Zalai zöld. Nagy kék s kerek ég.
Az a tó is. És két napja van
akárha páros obulusz, ragyog
földből föl fényre kerülő arany.
Mert már egyaránt kivetődik
időtelen időkig
hogy újra lássuk, mennyire ép
bár kő zúzta alant – a cserép!
Hiába hogy összeroppant,
majd szájával visszafele fordítottan
epret nevel a kilyuggatott urna
újabb háromezer év múlva,
mikorra - akár vígan - itt
az én hamvammal buríttatik.