2024.07.15., hétfő - Henrik, Roland napja
search

Németh Miklós versei

 

Én nem tudom

 

Én nem tudom, mi igaz és hamis
én hittem benned, ember
a kozmosz túl nagy tér
és azt gondoltam, elférek benne
hittem, a vágy repül a létben
egyedül vagyok a kietlenségben
madárszárnyakon vak lét a bér
nem hagytalak el, ahogy
Tristan Tzara mondta:
„Nem hagylak el,
mosolyod hozzám tapadt, mint
algák csókja a kövekhez”
hát ennyi
a hamis próféták megcsalnak
az ámbra vak reményein

 


Gyehenna

 

Gyehenna völgyében az élet megállt
átkozott táj, kietlen vidék,
csak magány
a kórók üzenik fémes semmi létük
a sivatag vastag rétegeiben az
üresség mihaszna semmirekellői
végzik
végtelen ez a tánc
megállok, az időtlen tér fáj
semmi ág-bogán
ki létezett a mákonymembrán éjszakán?
nem én
csillagok hulltak azúr égbolton
a halál leszámol ezen a 
noktürn hajnalon
repül a vágy
koldus apostolok kéklő szárnya – talán
Jézust érzem, szaga erős és
hőn vágyott bíbor-magány
elvégeztetett az utópia
régen ledöntött vára
rám borult és 
vérző csillagok felettem
a testembe ékként ráhajolt
a meghasonlott hold
ezüstös, pulzáló szövetében
még kérdezem Istent, hogy
ki vagyok, de
Azazel rám vigyorgott gonosz
pokolszemeivel és a létezés 
tücsökrózsái befedtek