Ráday Zsófia: Senium

 

„Züm, züm” – Ady Endre

 

Mint húsos nagymamaujj,

csipkedi politikusok, sztárszínészek arcát

a napfény az óriásplakátokon.

A felhők mögül most bicegnek elő,

tipegnek, gurulnak, tigrisbukfenc,

ellepik a várost a görbe nénikék,

gesztenyekupacsos gyalogszellemek.

Erős kávét főznek, pirkadatról pirkadatra

sűrűbben ül meg gőze a házak között.

Amint felszáll, piacozni indulnak pletykásan.

 

Kipusmogják az új újságot, a miserendet,

az új istent, az új hentest, az új évszakot.

Azelőtt merre élt, és mégis minek jött,

ki hívta, ha ők már itt voltak előtte is.

Közben teli szatyraikban beérik a körte,

feldagad a szőlő, megbolondul a szilva.

Ebédidőn lebbencsleveseiket

fújdogálják langyosra, és a környék

beleremeg, mikor a mélytányér alján

utolsó falatra kondul a kanál.

 

Délután szögletes parkokban üldögélnek,

bogármorzsával, citrommaggal

etetnek galambot, galambbal macskát.

Patinából kötnek könnyű szvettert

a köztéri szobrokra.

Melírozni küldik egyenként a fákat,

dauerolni a kócos bokrokat

kedvenc fodrászaikhoz:

szőrhajhász Irénekhez, ollókezű Rozikákhoz. 

Egyre gyakrabban sepri eléjük a kóboráram

a megsárgult villamosokat.

Az egyiken feláll,

kérdés nélkül adja át nekik helyét a nyár.

 

Hazafelé kiváltják szívgyógyszerük,

hogy pár hétig bírják még a tempót

minden este újra méretre igazítani

a túl bő nappalt, sodrófával nyújtani árnyékokat.

Míg fázósan egykupacba gyűlnek

avarhegy szerencsepúpjaként,

egymás után veszik ki mosolygós fogsoruk,

beszedik altatóikat.

Motoznak még kicsit az éjjeliszekrényen,

mielőtt homlokig húzzák nehéz hódunnájukat

és befordulnak a fal felé.