Rőhrig Eszter: Lakoma

                                         

 

 

                                                                                                    Takács Izoldának

 

 

 

Zaragoza, Narbonne és Roussillon ura, Raimond

léptei döngenek a lépcsőfokokon.

Fáklya árnya a falon.

Lándzsa, számszeríj koppan

a liliomos majolikakövön.

A sólymok odalent ismét kalitkában.

Terített asztalnál nője, Saramonda

Ül kármin ruhaderékban.

Két melle között türkizboglár.

Ölébe hártyapapírt rejt.

Cabestany lovag

Azt írta, szív-víz öntözi arcom a vágytól,

Douce Dame.

Azt írta, égető tüzem a Nílus sem oltaná el.

Azt írta, édes és ízes ez a kín,

s a csekély jó, mit Ön ád,

manna, amelyből

táplálkozom.

Felszolgálják a sültet.

Fahéj, bors, estragon

Illata száll.

Roussillon vörös sziklái izzanak az éjben.

Raimond nem mondja, hogy

„Nem csodálkozom, hogy holtában ízlik néked az,

ki éltében mindennél jobban ízlett.”

Saramonda nem mondja, hogy

„Ne érje nyelvem más íz.”

Kifűzi corsetjét, bal mellére mutat s szól:

„Az enyém is itt van, vedd el”

De amikor Raimond marokra fogja sevillai kardját

És villan a pengén az arabeszk,

Saramonda meghátrál.

És lehull róla az amour courtois.

Senki nem szökteti meg selyemlétrán

Az oromfogak közötti keskeny résen

éppen kifér,

Repül.

De nem változtatják

Fecskévé az istenek.