Történetesszenciák, narratíva-sűrítmények

Melinda-ciklus: tört¹ gospel

1. Az örökkévaló kizárólagosságra tör az időbelivel szemben

Koppant valami, talán valami gumi
elpattant a kalapdobozban, de gondoltam,
a golyóstoll-rugókra is, a lomok között
rejtőző vekkerre. S amikor felnyitottam
a tarantellás fémtartályt, csak a tarka,
műanyag bábukat láttam,  egy lapra varrva!
Meg pöttyös dobókockákat. Eltűnődtem,
a kacatok közé dobhatnám nyugodt szívvel
az eltelt hetet, az egyre unottabb ambivalenciát.
Selejtezhetném az aggályokat, a vonakodást.
Mert az idő is csak szó. Az idő is csak kirándulás.
Az idő nélküli időben: lehetne talán ez másképp.
Ha elfelejtenénk, hogy irigy, hipokrita e násznép.
Hogy egyetlen dolog érdekli hőbörgő násznagyunkat:
az árrés.. Viszont ahogy a jobb gondolatok megjelentek
 a fejemben, átugrott a hit. És elfogott a hű öröm. A lelkem.

¹ Illusztrációk Kurtág György kottáihoz

 

2. A születésig el nem jutó keletkezés

Az ars poeticák ma már vízre építik a paradigma-házikót. Ni-ni! Ott egy szó-növény, fehér üvegszálakból, opál kérdőjellel a szirmai között. Majd lassan, kis lépésekben, megépül a térbeli menhely. Nem-hely. Hanem tiszta, napfényes lugas. Csupa spóra, spórolás. Liánok, borostyán és lépcsők. Kellemes, enyhe bungaló. Egyetemes kockák. Zongora alakú épületek. A páncéltőkék között medence. Klaviatúra kabinsor. A liftben úszónövények. Plexi akvárium. Benézhetnek az óvodások a hangok alá. A kottatartón egy óriási képernyő. Lengőtőzeg, sűrű, pompázó jázminfüggönnyel. Fű nő a márványlapok között. Ideális sótartalom. Lenmagok, begóniák, kaktuszok magvai szóródnak szét az ezüst szirmokon. Miként múlik el, ami megmarad. A posztmodern és a realista elbeszélés szépen egybesimul.

3. A pillanat visszafelé telik

Egymásba nyalnak az összeöntött, összenőtt nyelvek. Egy pohárban, mint plazmát, meglellek.  A teoretikus elme  ötleteket olvasmány-kontextusokban áztat. Viszi magával, mint csiga a házat, az elmélet. És nem roppan össze. Őrzik az élek. A gondolkodásnak egy film vet véget. Nemcsak a tudomány nem gondolkodik, hanem a film se. Egyszerűen elveszti a terrénumot, amit leleménnyel behintett. Kioltja az elmélkedés lényegét a kép. Itt vannak például a panelek, mint szépre csiszolt szövegek. Kis eleven, szerves modulok. Aranyba forrt, igazgyöngy-elemek. A mozdulat, mint tárgy. Szelep. A száj, amely kimondja azt, hogy létezés. Minden mondat ősrobbanás.  Térnyerés. A száj, mint műtárgy. Tevékeny redőny. A hús-meleg névből kinő a nőm. Kivágsz szikével egy húsos mondatból és betoldod.  Mindenki a saját szájában él. Fogaink között szó-tok. Hemzsegő, kék zselé. Azután egy encián radír. Egy rúdugró rajza van a tej tetején. A rúd begörbül, behajlik, belefúródik a laticelbe. Szökőkút. Isten szállodaszobája. A múlásról lebeszélt idő új utakra vezet.  S megtalál minden éjjel a valóságon átemelhető beszéd. Az értelem belemerül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. Szertefoszlanak az elvek. Földre locsolt ecet. A reggeli utópia puha. Ahogy elgondolod, szétolvad a szádban. Babapiskóta, esőből főzött kávéba mártva.

4. Kulturális ornamentika

A holdudvardudva, akár a parázs a cigaretta végén.  Beleég az este zamata az égboltba, mint létbe az idő. Majd lent a földön egy árnyék keres éjjeli oltalmat. Mily mélyen rejtőznek a múltak? A város nyers felület az észnek. Megsütöm a képet egy gondolatnyi zsírban.. Egyberagadt szárnyakra lelek. A szellem széthajtogatja a naptár lapjait. És percekre bontja. Álmosság kerül a szembogárba: hajszál a Holdba. Szivacsként működik a fantázia – szonda. Beszívja a válaszokat, így nincs minden kimondva, amit a lelkek és szellemek fonnak. Az utca magába injekciózza a sötétet. A bosszantás egy kapualjban áll, mint merénylet. Egy csellista, szőke, copfos lány jön szembe. A vállamra teríti a kabátját. Meglep. Egy agyonszívott szóvéget osztok meg vele. A csókja keserű. Lomtárból szökött fájl. Retteg s remeg!

5.A tudat örvénylő áradata

A tévedés csak egy trükk. A pillanatnyi lét álomi visszatükröződése a tudat tükrében. A kérészéletű szépség belehal a szülésbe. Majd jön egy kis lebontás, újraépítés. Dekonstrukció és epeömlés. Tövestől kitépi az ébredés a fantázia nevű parlagfüvet. Az intuíció viszont nem enged belenyugvást. Az éjjeli versfolyam egy koktél – zongorává  konstituálja önnön textúráját. A dekoráció néhány kivetített gén és ikra. Amennyi vízcsepp, annyi szerep! A tempó jó. A dráma belep. A be nem teljesült lét immár a pillanat foglya. A háttérben pedig szól az akusztikus groteszk. A míves ellenpont-elvűség. Herbie Hancock fúziós akkordjai. selymes sűrűség zuhan az ágyamba,  mint egy finom szövésű, színjátszó lepel.  A karmester a buborékfürtöket meríti a kádba. Nem emlékeztem rá reggel, hogy lezuhanyoztam. Ez magyaráz meg mindent.

6. Kozmetika

A zászló alatt egy szék. A tér szélén egy sátor. Letelepednek a tüntetők a frigyláda elé. Mintha egy tó nézné a forgatagot. Elnyeli az ég a várost. Hirtelen beszippantja a szél szívószálán át a hurrikán. Herkentyűk röpködnek a fürdőzők között. Kabócák, kódok. Ó, Te képmutatás. A tervezetek sorai között élsz, és onnan navigálsz. Mint egy báránybőrbe bújt Mikulás. Közben a hajnal az erdő hajában robban fel. Andalúzia-gyöngysor. Szétperegnek a gondolatok. Egy cselló alakú torony áll az álom partján. Fönt bizánci kupola. Akár egy kinagyított, áttetsző tudat. Tipográfia-étterem. Marcipán fikusz. Mondja a kurátor. A legyező tengerkék harmonikája közben kinyílik az alkonyatban. Menyasszony szaladgál a hárfák között, s meg-megpendíti a húrokat. Hirtelen hét varjú repül a látótérébe, akkor a hölgy egy gordonka tövébe guggol. És megcsókolja a füvet. Megint este van. És újra reggel. A nő sóbálványként kuporodik az idő üveggolyójába.

7. Az illúzió szoftvere

Az este szövetébe szőve. Beszélgetés, emlékezés. Mnemotechnika. A konstrukció befagy, sőt, még az is lehet, hogy nem halunk meg. A felfedezés mindenesetre döbbenetes. A meghökkentés (kirekesztés) mégis beomlik. A betűk szétröppennek, mint egy madárraj. Szellemi létformaként lélegzem be az intuíciót. Elmúlik, aztán fölidézhetetlen. Az emlékezés ritkán okoz örömöt. A soha nem ismert új már-már ebből az örömtelen anyagból van. Már az indítékok is inkognitóban loholnak az álom alagútjában? A megélés visszavétetik (mint a megértés). A pulzus környékén száll le egy szúnyog.  A repülőgép fölszáll az ioncserélt tengerből. A túlélő tabu szertefoszlik, mihelyst megérinted az ujjaiddal a nő vastag, de finom ajkát.

8. A szignál

Kurtág György zenéje

Minden reggel a halálból támadunk fel. Naponta új életet kezdünk. Sejteni lehet, hogy nem lehet másképp. A létező és a még meg nem levő között: gondolati hajszál. Egy sáv, ahol az ébrenlét a változással összeér. A gondolkodás szűk ösvénye csak az intuíció által szélesíthető ki. A szó admirálisa elaludt. Egy lexikon és egy szótár-szekrény között. Körötte szignatúrák röpködése, lábjegyzetek madárraja. Extrém, de még eltűrhető pörgés. Nem bírom ki, hogy ne csavarjam meg a megszokott mondattani struktúrát. A pontosság még nem jelenthet unalmat és a szokatlanság sem biztos, hogy hibátlan. Ha az ember sokat olvas, szeretne kimenni az életbe. Mindjárt kontroll alá vetni, ami olyan jól „hangzik” leírva. A „nagylábon élés” még nem ez. Az ember leugrik az utcára és tesz egy könnyű sétát. Nézelődik, köszön és ásít. Ott a folyó, a hínáros holtág. A káprázatos és kívánatos vizek. A partra meg ráfekszik a híd. Te jutsz eszembe erről is, meztelen elheveredésed. A felhők is gömbölyödnek, akárhogy is nézem. A rózsa váratlanul szúr, mint a napfény. Nézés közben is nő. Amíg le nem szakítod.